Össze(-vissza)foglaló

Van egy rakat tyúk, néhány kakas, két-három liba, és egy gyöngytyúk. De ahogy az a gyöngyös kinéz? Mi az az állat? Meg amúgy is. És van olyan a tyúkok közt, hogyha megjelenik a gyöngyös, akkor kibeszélik, hogy itt a külföldi? Van rasszizmus az állatok között? Van, amikor nekik kifele áll? Bonyolult világ az állatvilág, tele kérdésekkel. Minthogy igen sok sört is ittunk mostanság és a bortól sem idegenkedtünk, nem is beszélve a Morgan Kapitánnyal eltöltött szép időkre, volt idő átgondolni, átfilozofálni, és búcsút mondani az újabb lezárt időszaknak. Vasárnap már nem érkezett több gyerek, a tankönyvek itt is előkerültek a hétre. Így mi egyedül maradtunk páran és tegnapra tisztába raktuk a tábort, hogy legyen ideje kipihennie magát a jövő nyárra. Minthogy az elmúlt két hétben én voltam a tábori bohóc, aki a cirkuszos programot tartotta a gyerekeknek, még közelebb kerültem hozzájuk. Többségük itt is volt két hétig, ezért talán a legutóbbi szombatom volt a legnehezebb velük. Nehéz búcsút mondani a gyerekeknek egymástól, ha ennyi időre összekerülnek és remek kalandok között ismerik meg egymást. És a szülők egy délelőtt alatt elrepítik a sajátjaikat vissza az ország messzi pontjaira, később három busznyi gyerek ugyanígy távozik, és egymást nézik, ahogy a síró arcok távolodnak, miközben a karom alatt a még itt lévők sírnak. A fiatal animátorok java is tovalibbent, és volt valami szomorkás az egész napban. Ezt elnyomni pedig csak La Terrasse à La Ciotat módra lehet egy ehetetlen, rágós, kényszeres elfogyasztásra szánt kacsával és hozzávalókkal. De azért csak nem mond az ember rosszat egy tengerparti fényűző helyen elfogyasztott valamire, ha a munkaadó normális felfogású lévén nem várja el, hogy a havonta kapott kis költőpénzem negyedét étteremre költsem. Tisztelendő. Szerethető, mint többen, akiktől már búcsút kellett mondanom. De mi még maradunk, én még maradok. Szóval vasárnap reggelre a gyerekek helyett az állatok bóklásztak a táborban, had élvezzék ők is a csodaparkot. Azóta még kevesebben vagyunk. Mármint nem az emberevő állatok miatt, de megint csak van benne valami szomorkás, ahogy a kihalt parkban egy öreg póni lassan battyog oda vissza.

De mi fiatalok vagyunk, életre éhesek. Az éjszakában a nagy sós víz hűsíti a felfűtött hangulatot, és ilyenkor csak hajnalban érdemes ágyba borulni. És aztán kicsit megint dolgozni, de aztán folytatni a szabadság illúzióját minden velejárójával együtt. Majdnem minden. Szóval így van ez a mai nappal is. Ami a 3. hónapos fordulója az itt létemnek. Sajnos már csak 1 icipici maradt. Nagyon fogom sajnálni, ha vége lesz. De egy dolog nyugtat. Otthon vár valaki, mármint dehogy vár, világáról nem tud még, asse tudja mi fán terem a keresztapja, de na, majd eljön az az idő, amikor szívességeket teszek neki. Anyja bocsássa meg. :)
Tegnap este, visszatértünkben a csodapartról hatan a kocsiban utaztunk. A mellettem ülő Audrey Hepburn kisasszonyt bámultam mosolyogva, mire rákérdezett, mit mosolygok. A kezemben talpas borospohárral rosét szürcsölgetve próbáltam kifejteni neki abbéli életérzésemet, miszerint minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos éveiben dől el. A számokkal is kifejezhető évek, mint a 20. és 23, a 24. évek, amik sokat tartogatnak, Harminc éves korára az ember már nem haladhat más úton, csak azon, amelyiken huszonötödik évében haladt. De a korábbi  évek olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyással bírnak az ember sorsára, hogy azon sem ész, akarat, jellem nem képes változtatni. Vagy igen csekély mértékben. Különösen az asszonyi formában jelentkező véletlenek állítják pályára az embert, vagy éppen sodor le róla. Az értés mosollyal lett kifejezve, minthogy a körülöttem lévők ezekben a bizonyos években vannak, és mint én a koros közöttük már közelebb a harmincasokhoz mégsem vagyok különb, úgy élek, mint ők. Mert a huszonötödiken sem voltam másképp. Én már ilyen maradok. Élek. És hozzá álmodozom az elkövetkezendő véletlenemről és arról, hogy papírzsepit fúj a szél.