2013. július 12., péntek

reggel

Olyan a hajnal kicsit, mint a röntgen. 
Pöttyözve világítja meg a falat mögöttem.
...
Testemen hálók.
Szorosan ölelnek.
Pupillám napgolyóvá válik.
A sötétség már rég mállik. 
Nyitásra késztet, hogy újra kezdjem. 
Nem mindent, csak ezt a napot. 
A fénnyel jön a hang is. 
Zsong a piac, a fejem, 
ha gond van eltemet. 
Keserű a szám, de az még az éjszakától. 
Pipafüstös este. Sörök.
A színész és a bolondok.
...
Pillantásban sorok.
Felnézek. 
Játszani kéne valami szépet. 
A zongora, fekete koporsó.
Mint a holló.
Kinyitva a szárnya, és magából károgva kirázza.
- Nem tudsz te semmit!
- Bazdmeg! Tépd ki a csőröd szívemből! 
De túl sok mindent mondok gyűlöletből.
...
Hát akkor legyen. 
Seress. 
Vezess. 
Tegyünk sorba azokat a mollokat.
Éljük meg a szomorú vasárnapokat.
...
Ahogy a Nap bukott, úgy halt meg a fény is. 
Választás elé állít, menjek tovább vagy haljak meg én is?
Már a határon állok.
Maradjak a sötétben vagy jobb, ha várok? 
...
Sétálhatnék az aranyparton.
Talán nem fut ki alólam.
De az élet gyorsabb, mint én a saját valómban.
Minek rohannék, mikor a vér az éjben pezseg.
Tényleg rosszra tanítanak a pokol-istenek?
Mindenki a fény útján akar járni,.. 
egy ideig bírjuk is, de aztán meg kell állni.
...
De mit ad a fény?
Semmitmondó jövevény..
A látás örömét?
Hogy látom ki csúnya és ki szép?
...
És minek látni az embert, ha nincs benne érzék?
Azért kérlek... légy! De csak mint távoli lét.