2016. január 8., péntek

teadélután

Az talán mégsem olyan meglepő, hogy a szokások minden körülmények között tartva legyenek. Ezt úgy illik. Fiaink és lányaink a kiskorukban jól begyakorolt játékukat játsszák. A fiúk a fronton lövöldöznek, a lányok a védvonalak mögött ápolónőnek álltak. Az anyjuk meg otthon rohad, haja kihull az idegtől, minden percében és porcában csak a félelem. A rádió recsegve adj a híreket, a mai nap 43 halott, a 10-es szakasz felszállt, benne a fia.
A falon két apró pont, amit két hónapja néz. A rádió azóta nem recseg, az asztal foltos, remeg a kéz, nem eszik, nem iszik, amihez hozzányúlna, kiömlik. Testvére naponta ránéz, a szerencsés, hogy meddő, se fiát, se férjét nem veszíti. De neki a fia és a férje is oda,.. nem csoda, hogy elvitte a késeket tőle a gondoskodó. Pedig a kötél fent van a padláson, ásók, vasvilla vagy akármi a fészerben. Akkor a kések elrejtése csak képletes? Így a halál is csak képletes. A fia és férje halála is csak képletes.
Az újságban egy cikk. Háborúban gyermekeit vesztett édesanya keresi sorstársait teadélutánokra. Aláírás, elérhetőség. A cikk kivágva, mágnessel a hűtőn pihentetve. Mellette a fénykép az elvesztett szerettekről. Igen, ezt úgy illik. A szokások minden körülmények között tartva legyenek. Mindig részt vett teadélutánokon. Miért ne tenné eztán is, mikor már minden csak képletes?