Össze(-vissza)foglaló

Van egy rakat tyúk, néhány kakas, két-három liba, és egy gyöngytyúk. De ahogy az a gyöngyös kinéz? Mi az az állat? Meg amúgy is. És van olyan a tyúkok közt, hogyha megjelenik a gyöngyös, akkor kibeszélik, hogy itt a külföldi? Van rasszizmus az állatok között? Van, amikor nekik kifele áll? Bonyolult világ az állatvilág, tele kérdésekkel. Minthogy igen sok sört is ittunk mostanság és a bortól sem idegenkedtünk, nem is beszélve a Morgan Kapitánnyal eltöltött szép időkre, volt idő átgondolni, átfilozofálni, és búcsút mondani az újabb lezárt időszaknak. Vasárnap már nem érkezett több gyerek, a tankönyvek itt is előkerültek a hétre. Így mi egyedül maradtunk páran és tegnapra tisztába raktuk a tábort, hogy legyen ideje kipihennie magát a jövő nyárra. Minthogy az elmúlt két hétben én voltam a tábori bohóc, aki a cirkuszos programot tartotta a gyerekeknek, még közelebb kerültem hozzájuk. Többségük itt is volt két hétig, ezért talán a legutóbbi szombatom volt a legnehezebb velük. Nehéz búcsút mondani a gyerekeknek egymástól, ha ennyi időre összekerülnek és remek kalandok között ismerik meg egymást. És a szülők egy délelőtt alatt elrepítik a sajátjaikat vissza az ország messzi pontjaira, később három busznyi gyerek ugyanígy távozik, és egymást nézik, ahogy a síró arcok távolodnak, miközben a karom alatt a még itt lévők sírnak. A fiatal animátorok java is tovalibbent, és volt valami szomorkás az egész napban. Ezt elnyomni pedig csak La Terrasse à La Ciotat módra lehet egy ehetetlen, rágós, kényszeres elfogyasztásra szánt kacsával és hozzávalókkal. De azért csak nem mond az ember rosszat egy tengerparti fényűző helyen elfogyasztott valamire, ha a munkaadó normális felfogású lévén nem várja el, hogy a havonta kapott kis költőpénzem negyedét étteremre költsem. Tisztelendő. Szerethető, mint többen, akiktől már búcsút kellett mondanom. De mi még maradunk, én még maradok. Szóval vasárnap reggelre a gyerekek helyett az állatok bóklásztak a táborban, had élvezzék ők is a csodaparkot. Azóta még kevesebben vagyunk. Mármint nem az emberevő állatok miatt, de megint csak van benne valami szomorkás, ahogy a kihalt parkban egy öreg póni lassan battyog oda vissza.

De mi fiatalok vagyunk, életre éhesek. Az éjszakában a nagy sós víz hűsíti a felfűtött hangulatot, és ilyenkor csak hajnalban érdemes ágyba borulni. És aztán kicsit megint dolgozni, de aztán folytatni a szabadság illúzióját minden velejárójával együtt. Majdnem minden. Szóval így van ez a mai nappal is. Ami a 3. hónapos fordulója az itt létemnek. Sajnos már csak 1 icipici maradt. Nagyon fogom sajnálni, ha vége lesz. De egy dolog nyugtat. Otthon vár valaki, mármint dehogy vár, világáról nem tud még, asse tudja mi fán terem a keresztapja, de na, majd eljön az az idő, amikor szívességeket teszek neki. Anyja bocsássa meg. :)
Tegnap este, visszatértünkben a csodapartról hatan a kocsiban utaztunk. A mellettem ülő Audrey Hepburn kisasszonyt bámultam mosolyogva, mire rákérdezett, mit mosolygok. A kezemben talpas borospohárral rosét szürcsölgetve próbáltam kifejteni neki abbéli életérzésemet, miszerint minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos éveiben dől el. A számokkal is kifejezhető évek, mint a 20. és 23, a 24. évek, amik sokat tartogatnak, Harminc éves korára az ember már nem haladhat más úton, csak azon, amelyiken huszonötödik évében haladt. De a korábbi  évek olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyással bírnak az ember sorsára, hogy azon sem ész, akarat, jellem nem képes változtatni. Vagy igen csekély mértékben. Különösen az asszonyi formában jelentkező véletlenek állítják pályára az embert, vagy éppen sodor le róla. Az értés mosollyal lett kifejezve, minthogy a körülöttem lévők ezekben a bizonyos években vannak, és mint én a koros közöttük már közelebb a harmincasokhoz mégsem vagyok különb, úgy élek, mint ők. Mert a huszonötödiken sem voltam másképp. Én már ilyen maradok. Élek. És hozzá álmodozom az elkövetkezendő véletlenemről és arról, hogy papírzsepit fúj a szél.

Plágium

Cicatriumvirátus érkezett. Eljöttek megnézni, hogy miként fújja papírzsepit a szél a Riviérán. És eljöttek és láttak egy szép házat, rózsaszínű téglából épült. És el lehet nekik hinni, ha elmesélik, hogy nem a 100 frankja miatt szép. Egyikük elmesélte. Így:

a tábor udvara a ligettel, a mediterránsárga, régi, kopott főépület, a kedves terasz, a mindig nyitott ajtókkal, a fák alatt színes kisszékek, függőágyak.
a főépület két szintes, napszíttasárga, az ablakokról pattog a festék, a zöld zsalugáterek mögött ruhák száradnak,
a lépcsők éle régi deszkából, kilazultak. lelakott, otthonos, barátságos.
a tengerpart 20 percnyi sétára van, pálmák és platánok alatt vezet az út.

gondtalan, puha, rendezetlen rend.

kabócák, vonatfütty, húsos, mediterrán növények. tányércsörgés, gyerekzsivaj,
élénk francia beszéd, ami egy nap után háttérzajba váltott át, az agyam valami furcsa dimenzióban kezelte, és már nem is kereste az értelmét.
gyerekek játszanak, nagyok közöttük, vagy épp a ligetben pihennek.

az ucpa tábor francia gyerekeknek egy hetes kalandokat tartogat, mindezt huszonéves animátor fiatalok közreműködésével. ők egy héten át itt élnek ebben a nagy udvarban. ennek közepén egy ligetes tér van, oldalt közösségi épületek, lakórészek, szabadtéri játékoknak kialakított terek és egy kis állatsimogató udvarocska, pónival és kecskékkel.

a tábor főbejárata fölött nagy felirat: ucpa.
ezen kapu felől közelítettük meg a partot és a spart. (a boltot)
a hátsó bejárat felől, ami igazi kis osonópálya, kukák között, a sötétben bújtunk ki rajta, erről a vasútállomást és a városközpontot értük el.

a település a provence-alpes-cote d'azur régióban van, kb. negyven kilométerre marseille-től.
itt tölti miklós evs önkéntességének kettőésfeledik hónapját. videózik, filmet készít, zsonglőrfoglalkozásokat tart és mókás performanszokat a főnökével karöltve és fennmaradó idejében francia lányoknak udvarol.

5000

Viszonylag sokszor megnyitom a blog szerkesztőt, hogy nekikezdjek életem blogbejegyzésének, de aztán nem jön össze. Meghallom a gyerekzsivajt vagy hogy éppen valami történés van és mennem kell. Mi van, ha az életem nagy pillanatáról maradok le? Valóban, nem helyes gép mögött maradni, és holmi tájékoztató jellegű, fellengzős, ezt is-azt is csináltam dolgokat írogatni. De azért nem baj, ha van hír arról, hogy még mindig élek. Most azért is rászánom magam, mert mint kezdtem, többször is előfordul ez, hogy na majd most, és nem, de most valami történt. A számláló kereken 5000-et mutat. A nézettségé. Erről ezért most megemlékszem egy bejegyzéssel.

ps. (i love you ): Itt vannak a Cicák egy része. (Ez egy híres gyülekezete Kecskemétnek, akik titkos csoportot alakítottak a féjszbukon, hogy saját életük boldogabbá tételéért közös programokat szervezzenek, majd élményeiket megosszák egymással és derűsen vigadjanak.) Szóval Klaudia, Anett és Dóra teszi tiszteletét nálam hat napig. Ezúton szeretném hálámat kifejezni a szüleim számára, akiktől kaptam két szeretni való nővért, akik szintén lányok.

ps.2.: Érdekes megfigyelni, hogy egy elejtett megjegyzés milyen erős gondolatot ébreszthet.
A SPARban vásárolgattak a lányok, és arról tárgyaltak, hogy mit kell még venni. Valami ajánlásra érkezett a válasz, hogy "az még van a szálláson". Ezt hallva elmerengtem, emésztgettem, átrágtam, gyúrtam magamban egy egészen rövidke ideig, majd arra jutottam, hogy én ezt úgy mondtam volna, hogy 'az még van otthon'.

ps.3.:A 5000 nézettség alatt valószínűleg kiderült mindenki számára, hogy a leggyakrabban előforduló szófordulat a címből vett papírzsepit fúj a szél.