Mivel a nővérkém kezein lévő gyűrűsujjak száma nem haladja meg a kettőt, ezért ő is jobbnak látta, ha rögtön a tárgyra tér és magamutogatóvá válik. Nem minden vámpír, ami fénylik alapon rögtön kiszúrtam a kiszúrandót. A friss szerzeménye balról a második újján volt. Ezüstösen csillogott, és olyan gyémánt féleség volt beleeszkábálva. A legénye is ott állt mellette, így miután nagyot koppantam, és mivel közben is csak hallgattam, ezért eszembe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. Én persze nem malackához rohantam, hogy segítsen kinyögni valami értelmeset, hanem arra gondoltam, hogy eljött az én időm. Most fogom megmutatni, hogy egy igazi jó testvér hogyan reagálja le ezt a szitut. Koppanás kettő: valamiért a mosoly is elmaradt, valamiért a hangom is egy oktávval lejjebb huppant, és szintén valamiért csak annyit nyögtem, hogy fasza. Gabesz meg vigyorgott, mint a vadalma. Erre már megtaláltam a noteszem, és kötelességtudó báttyként megmondtam a frankót. "Na, Gabesz, mikor megyünk el sörözni, hogy beszélgessünk egy kicsit?" Ez akkor lenne szép amúgy, ha én lennék szekrény, és nem a Gabesz.. Na jó, mostantól minden reggel fekvőzök. (Nem.)
Ugye ismerjük azt a részt, hogy "egy gyűrű mind felett, egy gyűrű kegyetlen.."?
Persze nem az, csak azért mégis... Nem fáj a foga, mégis bekötik a fejét. Én meg dolgozó ember lettem. És már a szakdogámat írom (majdnem). És az óra már nem pörög, hanem egyenesen kifolyt a homok abból a másikból. És korbács van a kezében. Az a jóú magyaros, ami olyan nagyokat csattan. Egyenesen nyerít. Az én hátamon. Az idő korbácsát érzem a hátamon. Hát mi lesz így?
Én meg már azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol és mikor váltsam át a kis fontjaimat, hogy ezek a csórik tudjanak csapni egy lagzit.. mer a lagzi az kell. Örömnap az. Lehet tesóknak beszédeket mondani, meg ilyenek. Készűlni kell rá no. Igen, készülés, mostantól a készülés folyik. Meg a homok. Az az ócska. Mint amilyen a bicikli is volt. Csak hát az meg már nincs. Mert azt meg ellopták. Az enyves kezű felebarátaim. Ott is volt koppanás. Miséről ki, odapillantás, felismerés. Odapillantás, felismerés. Aztán már csak a felismerés. Aztán meg egy váll rándítás. Hát akkor nincs más hátra, mint előre. Sétáljunk.
Persze később azért eszünkbe jut. Már nem azért, mert már nincs, hanem mert még azért lehetne. De hát ma már lopni kell. Mert anélkül nem élet az élet. Lopni, hogy aztán eldalold. - Megin arc voltam, elszedtem egy bringát a köcsög piár elől.- Aztán én meg zenghetem és írkálhatom az ódákat, amiért gyalog kell hazamennem fagyban.
Tessék, óda. Óda az elárvult Énhez.
Te zord világnak elárvult lelke, mily egyedül vagy úton,
porba hullt fejed, kés szítta szíved oly nagyon mér búsong?
Oh be szép muzsikát dalolnak e harangok itt felettem,
így testem megvetettem, elmozdulnom mostan lehetetlen.
Te zord világnak könnyes lelke világodba úgy hatolsz,
mint máglyán a boszorkány, lángra lobbansz akár egy kanóc.
Lábam nedves fűbe temetem, s égre kezem úgy emelem,
mint e templom magos tornya, melynek ott fenn már kussol hangja.
Te zord világnak termékeny lelke, ajkad csak úgy káromol,
szavad ég - izzik, súlya alatt harmadnapra omladozol.
Kérlek még- csendem - ölelj, hadd áljak még itt a fagyos hóba,
március jeges havába, hozzám láncolva e szűz pózna.
Te zord világnak nincstelen lelke, láncod már rég elszegve,
részeges lelked támasza, kalandok hű barátja veszve.
Ki nyergem hősként űlted meg, most érintésed oly kelletlen,
rongyos szajhád volnék én? Ha így volna, jobb leszek, ígérem.
Te zord világnak dalos lelke így hallám dühös éneked,
enyves kezű felebarátim, bringám kéretlen mér vitted?
S mint tolvaj Prométeusz emberek kezébe így adhatott,
számomra is tündöklő nagy fényt, most orvúl elragadtatok.
