A levente azt mondta, hogy felcseszi a blog és hogy nem olvassa el, mert hülyeségeket írok. Áruló, úgyhogy kisbetűvel írandó a neve. Amúgy visszaolvastam az utolsót. Mivel az egyik legjobb jó barátom, ezért igazat adok neki. Tudat alatt talán ezért nem olvasom el én sem.. szóval már többen is jelezték, hogy valami más van, mint aminek kéne lennie. De próbáljuk meg.
Reggel felkeltem szokásosan 7:30-kor, hogy 8 óráig ötpercenként elhallgattassam a híres törpéről elnevezett kis szemetet. Nem a Kukára gondolok. A Szundira. A reggeli részletekre nem térek ki. Felöltözöm és lebattyogok kajálni, hogy le ne késsem. Ez így ennyi. Semmi extra. De mivel ezt kb. 6 napja írtam le, ezért kénytelen vagyok módosítani. Az elmúlt héten háromszor is lekéstem a reggelit, mert mégsem sikerült a randi a Szundival.. se mással. Ha emlékeznék az álmomra, amiben híres filmrendező vagyok, akkor valószínűleg ilyen filmet rendeztem volna éppen.
Főhősünk társasági lény, emberek, siker és gazdagság veszi körül. A film helyszíneként végig az ő házában maradunk, egy teljes napig, ami egy kisvárosban található. A másnapos ébredések között felidézik a barátság kezdetét a nála táborozókkal. A találkozást az utcán, az első látogatást a város "szellembirtokán", a sok éves élményeket és eljutnak a jövő kérdéséhez, ami nem egyszerű a kiöregedő városkában. A beszélgetésből kiderül, hogy főhősünk havi rendszerességgel fizet a barátainak, hogy ne hagyják el a várost és maradjanak az ő társaságában. Teljesen snassz és egyértelmű kérdéseket feszeget a múvi. És mivel álmomban már sikeres és befutott rendező vagyok, így néha kiadhatok a kezemből ócskaságokat is. De mivel nem álmodtam ilyet, ezért kénytelen vagyok kitalálni, hogy mi lenne, ha emlékeznék az álmomra, amiben híres filmrendező vagyok, és milyen filmet rendezek éppen.
Volt víz, meg szikla meg minden. Semmi különös. lemásztunk a vízbe, elúsztunk oda a sziklához, és mászkáltunk rajta. Ott oldalt látszik a perem, na ott volt egy kis pihenő, egy tartály magnéziával, meg egy törölközővel, mert ott az a két csónaknyi arc, az öreg halásszal meg a tengerrel tanulnak mászni. Nem könnyű, de legalább nem keményre esik az ember. Részben. Mert ott oldalt látszik a perem, na és ott a kis pihenő, a tartály magnéziával, meg egy törölközővel, na azon a peremen mászni is lehet. Magos a rutafa, de ez még a paszulynál is eget verőbb. És mi másztunk a magosra. Na úgy már keményebb a víz.
Ezen a képen meg egy ősi módszerrel próbálom a nagy sós vizet a fénnyel egyesíteni. A kísérlet részben sikeres volt. A kép felső részében mintha meglenne az áttörés. De az eredményt 'lehő'-nek kereszteltem el. A metódus részeként elemeztem az esési sebességet, a nehézségi gyorsulást, a viszkozitást, a cseppek és a levegő sűrűségét. (A többire nem emlékszem.). A második rész a leugrás volt. (A srácok már sokadszorra tanulták a háromig számolást, mire az elemzéssel végeztem..) A becsapódás következtében a vízben lehő keletkezett, ami a felhőkkel ellentétben, reflexszerű reakcióval reagál a keletkezés körülményeire. A vízbe került levegő azonnal visszaemelkedik az ég felé. De egy pillanatra sikerült lehőbe bújnom. A tenger zenéjére megfésültem a lehőket. A következő kísérleteim közé veszem, hogy képes-e szél papírzsepit fújni a víz alá. Mert engem sikerült. A hullámok sem segítettek a sziklára kimászni, és a körmöm is összekarcolódott. Cserébe a leendő bakkancs listámról is kipipáltam egy pontot. Kíváncsi vagyok miket nem kell majd (már) felírnom rá. Várjuk a holnapot.
Ha már éjszaka, akkor alszik a szív és a pókháló. A pók nem, hogy száradjon el a nyóclába, pedig igazán bepácolhatná magának az összeset, amelyik a véremet szívja. Pedig egyszer, még szerzetes koromban, dicsőítettem az Isten összes teremtményét. Még a pondróknak is azt tanítottam, hogy ne szidalmazzák a szúnyogokat, mert ők is Isten teremtményei, és adjanak hálát, hogy vérükkel táplálhatják a vérszívókat, így áldozva Istennek. Túl sok sikert nem értem el. De a rendházfőnök megvonta a kaját a testvérektől, ezért ő nagyobb népszerűtlenségnek örvendett. No, elég az elkalandozásból. Illetve pont, hogy beszéljünk az elkalandozásról. Mert a minap pont ezt tettük a szomszédba.
Volt víz, meg szikla meg minden. Semmi különös. lemásztunk a vízbe, elúsztunk oda a sziklához, és mászkáltunk rajta. Ott oldalt látszik a perem, na ott volt egy kis pihenő, egy tartály magnéziával, meg egy törölközővel, mert ott az a két csónaknyi arc, az öreg halásszal meg a tengerrel tanulnak mászni. Nem könnyű, de legalább nem keményre esik az ember. Részben. Mert ott oldalt látszik a perem, na és ott a kis pihenő, a tartály magnéziával, meg egy törölközővel, na azon a peremen mászni is lehet. Magos a rutafa, de ez még a paszulynál is eget verőbb. És mi másztunk a magosra. Na úgy már keményebb a víz. 
Ezen a képen meg egy ősi módszerrel próbálom a nagy sós vizet a fénnyel egyesíteni. A kísérlet részben sikeres volt. A kép felső részében mintha meglenne az áttörés. De az eredményt 'lehő'-nek kereszteltem el. A metódus részeként elemeztem az esési sebességet, a nehézségi gyorsulást, a viszkozitást, a cseppek és a levegő sűrűségét. (A többire nem emlékszem.). A második rész a leugrás volt. (A srácok már sokadszorra tanulták a háromig számolást, mire az elemzéssel végeztem..) A becsapódás következtében a vízben lehő keletkezett, ami a felhőkkel ellentétben, reflexszerű reakcióval reagál a keletkezés körülményeire. A vízbe került levegő azonnal visszaemelkedik az ég felé. De egy pillanatra sikerült lehőbe bújnom. A tenger zenéjére megfésültem a lehőket. A következő kísérleteim közé veszem, hogy képes-e szél papírzsepit fújni a víz alá. Mert engem sikerült. A hullámok sem segítettek a sziklára kimászni, és a körmöm is összekarcolódott. Cserébe a leendő bakkancs listámról is kipipáltam egy pontot. Kíváncsi vagyok miket nem kell majd (már) felírnom rá. Várjuk a holnapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése